A hal az ősvíznek, a legfőbb istenanya magzatvizének, az élet és halál vizének lakójaként az örök megújulás, az újjászületésre váró élet szimbóluma. Életjelkép voltára vall, hogy sokszor mint életmentő jelenik meg(delfin). A hal a szimbolikus vizek jelképe. Ókori eredetű csillagképeink közül azok, amelyek az égi egyenlítő, a kozmikus „vízvonal” alá merültek annak idején, vizilények neveit viselik: halak, Déli ha, Cet Kígyó, Vízkígyó, Halfarkú Bak.

A meghaló és feltámadó napistenek mítoszaiban a túlvilági vizeken átkelő isten –pl. az uráli népek napistene – hal képét ölti magára, az uráli hiedelmekben az elhunytak lelkei a halútján járnak. A hal, háló, halál szavaink ezrét vezethetők vissza közös eredetre. Nyelvi és hiedelmi adatok bizonyossága szerint a halat különleges hely illethette meg eleink hitvilágában. Az uráli mitológiában a hal és háló a halott ember lelkének, illetve a halálnak, a halál alvilági urának szimbóluma volt.

Az ókori Szíriában és Kis-Ázsiában a hal szerelemistennő jelképe volt. A görög Aphrodité szerelem- és tengeristennő egy személyben. Az asztrológia szerint a halak jegyében (február19-március20) Vénusz „erőben” van. A halak hónapja a tavaszi újjászületést jelentő fordulóponttal zárul. Ezt magyarázza, hogy a jegy és hónap jele a kettős hal egyesülésjelképe (ivó halak).

Az első keresztény gyülekeztetek tagjai a halat titkos jelként, használták, ezt lerajzolva ismerték fel egymást az üldözések idején. Az őskeresztények a hal görög nevéből (IKHTÜSZ) mint rövidítésből a „Jézus Krisztus Isten Fai, Megváltó” (Ieszousz, Khrisztosz, Theou Üiosz, Szótér) értelmet olvasták ki. Így lett a hal magának a Fiúistennek a jelképe. A hal, amely így magát Krisztust jelképezte, az őskeresztény művészet szinte mindegy tárgyi emlékén fölbukkan.

Számtalan bibliai történet és krisztusi csodatétel a hallal, az őskereszténység egyik legrégibb jelképével kapcsolatos. Ilyen cethal gyomrából szabadult Jónás ószövetségi története, mely a föltámadás szimbóluma lett a korai keresztény temetői művészetben. Ilyen a csodálatos halfogás, ilyen, amikor Jézus ötezer embert csodás módon öt kenyérrel és két hallal lakat jól, vagy szent Péternek a hal szájából lelt ezüstpénze: Jézus a kapernaumi zsinagóga számára olyan ezüstpénzzel fizette a templomadót, amelyet Péterrel egy hal szájából vétett ki.

Mindenhez tegyük hozzá, hogy Jézus többször is halászcsónakból szólt a sokasághoz, járt a vízen, lecsendesítette a szél korbácsolta hullámokat. Az első négy apostol, mindenekelőtt is Péter, az egyház első feje, foglalkozására nézve halsz volt, mielőtt még a „lelkek halásza” lett volna belőle. Jézus az első tanítványait tehát azért hívta el, hogy „emberhalászok” legyenek, így ezzel magyarázható, hogy a megkeresztelt híveket később a halakhoz hasonlították.

A hal a katolikusok pénteki és nagyböjti étke. A keresztények pénteki böjtös halétke a zsidóknál a péntek esti ünnepi vacsorán még az afrodiziákum szerepét töltötte be. A szokás gyökere: a péntek Vénusz napja. A keresztény böjtös nap, a pénteki Vénusznak szentelt nap volt az ókorban. A hagyományőrző zsidók pénteki asztalán ugyancsak hal a főfogás, ők azonban nem böjti éteknek tekintik, hanem épp ellenkezőleg, nemi vágyat fokozó afrodiziákumnak. (a bibliai bűnbeesés is Vénusz napjára esett).

A kereszténységet megelőző időkben, illetve a tőle független gondolkodásban a hal-jelképhez egészen más tartalmak fűződtek. Mindenekelőtt szexuális jelképe volt, formájától függően hol a férni nemiséget (angolna), hol a női nemiséget (rombuszhal) jelképezte. Mint phallikus jelkép már őskőkori ábrázolásokon is felbukkan, s a vízanyában lubickoló fiúisten (phallos vagy magzat) jellépeként ismert akkori Mediterraneum művészetében. De éppígy megtalálhatók ennek nyomai a görög vázákon, a zsidó hagyományban vagy a magyar népművészetben és néphagyományban is.

Az igazsághoz tartozik, ha még oly triviális is, hogy e jelkép kialakulásához a jelkép és a jelzett tárgy tulajdonságainak hasonlósága vezetett. Erre számtalan népi szólásmondás és népdal (termesztésen áttételesen) utal.

„Házunk előtt folyik el a szerelempatak, az én rózsám benne fogja a halat”
„Szeretem a csuka halat. Barna kislány hasam alatt.”
„A kákicsi híd alatt Nyárson sütik a halat. Keszkenőbe takarják, a legénynek úgy adják.”

Ezek a népi szövegek elég világosan fogalmaznak. A híd alja ugyanis nem igazán alkalmas sütésre-főzésre, másra viszont igen. A nyárs emelgetése pedig egyértelmű. A „keszkenőbe takarják, a legénynek úgy adják” rész pedig szinte már nem is áttétel, de azért még nem is reális megfogalmazás.

A hal ebből következően termékenység jelképpé is vált, részben szaporasága, részben az említett férfi és női nemiséget idéző tulajdonságai (formája, síkossága) miatt.

Kovács Zita

Kapcsolódó bejegyzések:

• Országos Hallakomák Versenye: Baján a hal körül forog a világ
• Bánáti Tibor: Varsák dézsmálói
• Főtéri lakoma
• Gondolatok a Bajális ürügyén: Álmodom egy népünnepélyről
• A kishalász
• A bajai halpiac
• A 100 éves szivattyútelep és a főgépész halfőző mester
• NaHCO3
• Halszálkák: Igaz történetek
• A tudomány világából