2001. július 19. - 22:26 | 2001, Bajai Halászléfőző Népünnepély, Magyar Narancs | RSS 2.0 | hozzászólás | trackback | | 580
 |
|
|
|
||
|
|||
|
A hal nem különösebben vonzó állat. Nincsenek végtagjai, teste nyálkás és kellemetlen szagú, tekintete üres, nem beszél, és hamar megdöglik a kalickában. Vannak emberek, akiket mégis misztikus kapcsolat fűz a halakhoz, főként főtt állapotban, paprikás lében úszva, gyufatésztával. A hétvégén 50-60 ezer ilyen ember gyűlt össze Baján, köztük a Magyar Narancs csapata, hogy csípős füstbe burkolják a kisvárost, majd beleegyenek más bográcsába, amiért más helyzetben filézőkés járna a bordák közé. a Nagy Halászlé-törésvonalra, az álmodozó kisebbség és a realista, passzírozó többség örök konfliktusára. Magyarország legtöbb vidékén úgy készítik a halászlét, hogy a ponty fejéből, farkából és vegyes apróhalból alaplevet főznek, amelybe belepasszírozzák a benne főtt halhúst, majd ebbe a sűrű izébe beleteszik a paprikát és a pontyszeleteket, és néhány percig együtt forralják. Ezt általában tiszai lének nevezik. A Duna déli folyásánál az úgynevezett bajai halászlét eszik, ami sokkal egyszerűbb, ugyanakkor rizikósabb étel. Az ember odateszi a bográcsba – csakis felfelé keskenyedő, konyakospohár alakú alkalmas erre – a pontyszeleteket és a többi halat, kilónként egy fej kockára vágott hagymát és pár gerezd fokhagymát, vadul tüzelni kezd alatta, majd forráskor beleszór kilónként egy evőkanál pirospaprikát, és főzi még 30-40 percig. A bajai lét tésztával, méghozzá gyufametélttel eszik, lehetőleg úgy, hogy első körben mindenki levet kap tésztával, később jön a hal. A hatos úton déli irányba haladva, úgy Dunaföldvár magasságában hatoltunk be a Halászlé Földjére, amely innentől a déli határig húzódik. Az első állomáshely Tolna, ahol a csecsemők fogváltáskor cseresznyepaprikát – helyi nevén: feferónit – rágnak, az első szavuk pedig az, hogy “kérek még levet tésztával”. A haditerv egyszerű: gyors vacsora után megpróbálunk “vegyes halat” fogni a Nagy-Dunán, mivel Déri képszerkesztő – a Narancs-csapat egyik fele – kizárólag teszkópontyot vásárolt alapanyagnak a másnapi viadalra. Azaz vett egy kiló amurt is a halászlébe, ami olyan elképzelhetetlen párosítás, mintha Bayer Zsolt a Mások magazint árulná Soros György szülinapi zsúrján, ezért azonnal kicenzúrázzuk. A horgászat a várható eredménnyel zárul. Szombat délután egykor behatolunk Bajára. A Narancs jó helyet kapott, a főtérről nyíló egyik kis utca sarkán, a vízcsap mellett, ami később életmentőnek bizonyul. Az ünnepélyes tűzgyújtás hatkor lesz, így felfedezőútra indulunk. Baja főtere hatalmas, ám igen hangulatos, három oldalról ötletes módon épületek határolják, a negyediken pedig a Sugovica nevű Duna-ág folyik. A Petőfi-szigetre vivő hídon vagy kétszáz férfi álldogál a dévérrohasztó hőségben. Mindannyian egy pontot fixíroznak a vízen, átszellemült tekintettel. Hatalmas balin úszkál a felszín alatt gyermekei társaságában. A hídon állók annyira koncentrálnak, hogy kezükben az ektoplazma egyre határozottabb formát ölt, míg végül horgászbot materializálódik. A balin nem fogékony a parapszichológiára, bekap néhány snecit, aztán elhúz a Fornetti Szabadtéri Színpad felé, hogy meghallgassa a Vaskúti Fúvószenekari Tábor Egyesített Zenekarának térzenéjét. Délutánra megtelik Baja, aztán lassan túlcsordul, de a tömeg sohasem lesz elviselhetetlen. Ebben segít a főzőhelyek ötletes elrendezése: minden induló kap egy Sörsátor mintájú, két paddal egybeépített kerti faasztalt és egy lábon álló fémtepsire emlékeztető lábon álló fémtepsit. Az előbbi körül le tud telepedni a rokonság, az utóbbin kell tüzelni, hogy ne dúljuk szét a kövezetet. Négy óra körül már komoly tömeg bóklászik a bográcsok között. A hangulat élénk, de meglepően kevés a részeg ember. Az ügyesen ergonomikus elrendezés nem lenne elegendő ahhoz, hogy a hangulat annak ellenére elviselhető maradjon, hogy a kisvárosban július második szombatján annyi ember fordul meg, mint egy jobb napon a Szigeten. Az okkultizmusra hajlamosak a dolgot a Duna menti emberek és a halászlé misztikus kapcsolatának tulajdonítják. Mi értetlenül álltunk a jelenség előtt, annyi azonban bizonyos, hogy a halászléünnep a passzírozós – szegedi stílusú – többség által lépten-nyomon megalázott kisebbség mulatsága, a Bajai Pride Day, ennek megfelelően emelkedett hangulatban. Próbáljon meg az ember bajai halászléről beszélni egy átlagos társaságban! Többet kap, mint egy MTK-drukker a Rózsadombon. Itt azonban bátran vállalhatjuk önmagunkat, hangosan beszélhetünk olyanokról, hogy “te is szoktál nyers hagymát szórni a tésztába”, meg hogy “bogyiszlói vagy cecei paprikával?”, és nyíltan mutatkozhatunk felfelé keskenyedő bográcsunk társaságában. Az elsöprő többség nem cifrázza, vas háromlábat állít, rá a klasszikus halasbogrács kerül. Találunk egy Frédi-Béni-Makovecz Imre-modellt (nyers fatörzsekből durván faragott lábak, az edénytartó vaskampót V alakú ág helyettesíti), és látunk egy infernális összeállítást: fényesre polírozott, combvastagságú alucsövek köbméteres bográcsot tartanak, amelyben a séf fél hektó olajon hagymát pirít. Hatkor tűzgyújtás, a frontot Déri képszerkesztő tartja, aki hangos sikert arat az amurtalanított lével. Az ötvenezres tömeg pedig kondérról kondérra jár, és még jobban érzi magát. Kapcsolódó bejegyzések:
|
